10.rész - Raffael titka ~ A próbatétel 2/1
- Te talán egy lehetsz közülük? - Kérdezte Monami a felé haladó férfitől.
- Meglehet. - Megállt előtte.- Tudod ez attól függ, hogy ki keresi ezeket a személyeket. - Alaposan végigmérte.- Nem szoktak csak úgy meglátogatni ilyen szép hölgyek, pláne nem ilyen különleges erővel rendelkezők.
- Ha tudod, hogy ki vagyok, akkor miért kérdezed?
- Csak biztosra akarok menni. - Mosolyodott el sejtelmesen.
- Monami. Monami Lafainee.- Mondta komoly hangon s erre a férfi meghajolt és kezet csókolt neki.
- Örülök, hogy megismerhetem, hercegnő. A nevem Raffael, a 12 angyal közül a legelső, az isteni szimbólum őrzője. - Felnézett a lány szemeibe. Tekintete mondhatni a lelkéig hatolt.- Mond, miért kerested fel a társaságom? Talán a hölgyek közötti jó hírem miatt? - Finoman megrázta a fejét egy mosolykezdeménnyel az arcán.- Milyen szép is lenne ha ez csalt volna a palotámba.. - Kiegyenesedett és elengedte a lány kezét, de a tekintetét nem.- Miért kell a szimbólum ?
- Azért, hogy megmentsünk valakit aki fontos a számunkra.
- Ebben teljesen biztos vagy? - Közel hajolt az arcához, az orruk szinte összeért.- Én úgy gondolom, hogy ez a személy csak is neked olyan fontos, hogy mindent feláldozz érte. Persze meglehet, hogy tévedek.. -Monami szava egy pillanatra elakadt majd nyelt egyet és vett egy nagy levegőt. Hátralépet egyet és oldalra fordította a fejét, hogy Raffael ne tudjon ismét a szemeibe nézni. - Csak nem megijedtél?~
- Egyáltalán nem. Inkább a közelséged zavar, túlságosan is rámenős vagy, nem igazán az esetem az ilyen pasik társasága. - Rá pillantott. Raffael kissé megfeszült, az arcán az egyik ideg alig láthatóan megmozdult. Jobb kezével beletúrt fehér hajába majd újból felvette sármos mosolyát.
- Milyen kegyetlen szavak egy ilyen kedves nő szájából.
- Erre szokták azt mondani.. - Monami is elmosolyodott.- Hogy az igazság mindig kegyetlenül fáj.
Hirtelen érezhető lett a két személy közti feszültség. Ránézésre úgy tűnt, hogy kedvesen mosolyognak egymásra, de ha jobban megnézte őket az ember, akkor szembe tűnt, hogy ez inkább vicsorgás mint kedves mosoly. A tekintetük szinte szikrát szórt a másik felé, mondhatni egymást fojtogatták. A srácok értetlenül néztek egymásra a lépcső alján. Riddle odalépett a lány mellé majd a kezét a vállára tette.
- Ne felejtsd el, hogy miért jöttünk ide. Engem is irritál az a magabiztosan homokos kisugárzása, de ne húzd az időt azzal, hogy leállsz vele játszani. Minél tovább húzzuk a dolgokat, Lukának annál rosszabb lesz.- Súgta a fülébe halkan miközben Raffaelre nézett jelezve, hogy nem hatja meg, hogy a férfi akarja lekötni a lány figyelmét.
- Most, hogy így mondod.. - A lány az angyal felé fordult.
- Micsoda borzalmas időket élünk manapság.. Egyesek már azt is elfelejtették, hogy nem illik beleavatkozni bizonyos beszélgetésekbe. - Jegyezte meg lenézően majd hátat fordított nekik.- Ha a szimbólumot akarjátok, akkor kövessetek. - Mondta majd elindult fel a lépcsőn hófehér tigrise mellett.
- Valahogy nem tetszik ez nekem. - Mondta Lysander.
- Nekem se. Ez olyan mintha az oroszlán meghívna bennünket egy jó ebédre és csak a végén derül ki, hogy mi leszünk a főfogás. - Helyeselt Castiel majd elindultak Raffael után.
A palota hatalmas volt. A felfelé vezető lépcső mentén kb térdig érő betonfal húzódott melyen a virágban pompázó növények kissé átlógtak. Az út felfelé hosszú volt, de fent még szebb volt a látvány. A lépcsővel szembe egyből a bejárat látszódott ami boltívekkel volt megoldva. Négy boltív, felettük 1 m magas fal, aztán szobrok egymás mellett. Összesen 58 életnagyságú szobor díszítette a falat, ám ez nem volt teljes. A "középső" két boltív feletti szobor helyek üresek voltak. Monami ahogy felnézett az üres helyekre, egy pillanatra megfeszült. Megállt és csak bámult felfelé.
- Hát ezért tudja mindenki úgy.. - Suttogta halkan majd ment a többiek után.
Bent a palotában kellemesen hűvös volt. Ahogy haladtak befelé egyre sötétebb lett. Végigmentek a hosszú folyosón majd beléptek egy hatalmas terembe melynek végében egy emelvény helyezkedett el, a tetején egy kényelmesnek tűnő fából faragott trón. A gyönyörű fadarabra selyem volt ráterítve. Az ajtótól a trónig vörös szőnyeg húzódott, a szőnyeg mentén pedig a tartóoszlopok helyezkedtek el. Az oszlopok között egy-egy állvány állt melyek tetején egy tál volt rögzítve amiben tűz égett. Tökéletes félhomályt teremtettek.
- Raffael nagyúr~ - Hallatszott egy csilingelő női hang. A trónhoz legközelebbi oszlop mögül előlépett egy nő akin alig volt valami. A rajta lévő “ruha” csak is azt takarta el amit muszáj volt. Hosszú fekete haja a térdéig ért és ezt kiengedve hagyta, szemei türkiz színben csillogtak. A jobb combja tele volt rózsa és egyéb virág tetoválásokkal egészen a bokájáig. A bal karja szintén ki volt dekorálva.
- Mondjad, Amaya. - Nézett rá Raffael majd odament hozzá. A nő a nyaka köré fonta karjait majd legkedvesebb mosolyát mutatta a férfinek. - Talán szeretnél valamit?
- Igen, szeretnék. Tegnap azt mondta, hogy hiányol. Gondoltam ma kedveskedek önnek pár kellemes órával~ - Válaszolta majd egyik kezével a férfi arcára simított, de azt nem igazán hatotta meg a dolog. Kifejezéstelen arccal eltolta magától a nőt.
- Most nincs hozzá kedvem és amúgy is, ez nem a te kedven szerint megy. Ha szükségem lesz rád, majd szólok. Most pedig menj, most fontosabb dolgom van mint veled elpocsékolni az időm. - Kikerülte majd felment azon a pár lépcsőfokon és leült a trónjára.- Hol is tartottunk? - Nézett a kedves vendégeire.
- Ott, hogy szeretnéd átadni a nálad lévő szent tárgyat. - Válaszolta Riddle majd végigmérte az előtte elhaladó hölgyikét.
- Valóban ilyet terveztem volna? - Kérdezett vissza mosolyogva majd a jobb karját a karfára ette és a kézfejére tette állát. - Nem igazán rémlik, hogy ezt mondtam volna. Tudod azért meg kell dolgozni, nem kapjátok meg csak úgy jófejségből.
- És mi az ára? - Kérdezte Monami.
- Valóban tudni szeretnéd? - Vigyorgott rá. Látszódott, hogy van ebben a mosolyban valami hátsószándék. Monami nyelt egyet majd komolyan felnézett rá.
- Igen. Kerül amibe kerül nekem szükségem van arra a tárgyra.
- Szeretem a határozott embereket. - Felállt majd a felé tartotta jobb karját. A lány körül egy burok képződött, úgy tűnt, mintha egy hógömbben lenne. - És általában ezek az emberek buknak el leghamarabb. - Tette hozzá majd lement a lépcsőn.- Ha valóban meg akarod szerezni, akkor találd meg a választ a kérdésemre. Hogy hívják a démonkirályt?
Monami szemszöge.:
Ha valóban meg akarod szerezni, akkor találd meg a választ a kérdésemre. Hogy hívják a démonkirályt? - Erre könnyű volt a válasz. Ki akartam mondani Luka nevét de a torkomból nem jöttel fel a hangok, képtelen voltam megszólalni. Raffaelre néztem aki mosolygott rám.- A választ meg kell keresned. - Nem igazán értettem, hogy miért mondja ezt, hisz tudom a választ. Amint megmozdultam éles fájdalom nyilallt a mellkasomba mire összegörnyedtem majd elsötétült minden.
Lágy szellő, a levelek susogó halk hangja, madárcsicsergés, virágok illata.. Mégis milyen helyen vagyok? Lassan kinyitottam a szemem, hogy körbe tudjak nézni hova is kerültem. Erőt vettem magamon és felnéztem, de a magas fű miatt hirtelen nem láttam semmit. Felültem és körbenéztem. Egy tisztás közepén ültem, a tisztást sűrű, sötét erdő vette körül. Mikor hátra néztem egy hatalmas virágzó cseresznyefát láttam. Ismerős volt, mintha már láttam volna ez előtt.
Felálltam és odamentem hozzá. Egy egyszerű fának tűnt, de tudtam, hogy nyáron nem virágzik egy cseresznyefa sem. Körbejártam és mindent megnéztem rajta . Egy egyszerű fa.. Amikor visszaértem a kiindulópontomhoz egy férfi állt a fával szemben. Magas, fekete hajú férfi aki zsebre tett kézzel állt és csak a fa lomját nézte. Sötét ruhája még inkább kiemelte majdnem fehér bőrét és szürke szemeit. Luka..?
- Luka! - Odamentem hozzá és megálltam előtte.- Luka.. - Mondtam kedvesen a nevét, de ő még csak rám se nézett, meredten a virágokat nézte.- Luka, én vagyok az.. - A kezem a mellkasára tettem, hogy hozzábújjak, de átestem a testén. Pont úgy mint mikor szellem voltam.- Ne.. Az nem lehet.. - Hátrafordultam, hogy lássam.
- Luka! - Kiabált kedvesen egy női hang a távolból. Luka a hang irányába fordult majd elmosolyodott.- Ne haragudj, volt egy kis dolgom.. - Mondta bocsánatkérően a nő. Hosszú bíborszínű haja a fenekéig ért, a szemei pedig felemásak voltak, a jobb szeménél pedig tetoválás díszelgett.
- Nem gond. - Válaszolta majd a kezét nyújtotta a nőnek.- Indulhatunk? Már várnak ránk. - Arcán kedves mosoly húzódott, a szemei csillogtak. A nő megfogta a kezét majd bólintott. Pár másodperc múlva feltámadt a szél és a cseresznyefa virágok beborították őket és eltűntek.
- Mi volt ez..? - Kérdeztem halkan majd csak meredten néztem a fát. - Mi ez az egész?
- Csakhogy megtaláltalak. - Hirtelen ölelő karokat éreztem magam körül. Szorosan magához húzott miközben lágy hangon beszélt hozzám.- Azt hittem, hogy találkoztál vele.. - Megfordultam, hogy lássam az illetőt. Hosszú barna haja a szemébe lógott , eltakarta a bal szemét. Nagyot dobbant a szívem.
- Toku...gawa..? - Még magam is alig hittem el, hogy kiejtettem a nevét. A férfi kedvesen mosolygott rám majd egy csókot nyomott a homlokomra.
- Örülök, hogy nem esett semmi bajod. Nem tudom mit tettem volna azzal az alakkal, hogyha bánt téged.
- Kivel..?
- Azzal a démon herceggel. Mostanában sokat látom erre és mikor eltűntél azt hittem, hogy meg fog téged támadni. - Szorosan magához ölelt és a hátam simogatta. Nagyon jólesett a közelsége, hozzábújtam.- Már nem lesz semmi baj.
Tokugawa a kajaiba vett majd elvitt a palotába. Mindenki körülrajongott a szokásos módon, örültem neki, de mindig ez volt. Csak is az erőm miatt csinálják, de Tokugawa más. Rá ez nem hat.. Ő ettől különleges. A következő napok boldogan teltek mint eddig. Tokugawa lelkesen szervezte az esküvőt amit a főistenek elrendeltek, de nem is bántam, hisz nincs abban semmi rossz, ha az ember olyanhoz köti magát akit szeret. Talán ez lesz a felhőtlen boldogság titka.
Egyik este a rózsakertben sétáltam a mikor megpillantottam egy sötét alakot. Vörös rózsát tartott a kezében amit furcsának tartottam, mert csak fehér rózsák nőttek a kertben. Mikor észrevett felém fordult teljesen, a szemeiben szomorúság tükröződött.
- Hát elfelejtettél..? - Kérdezte majd a kezében lévő rózsára pillantott.
- Nem értem miről beszélsz.. Egyáltalán ki vagy te és mit keresel itt? - Kérdeztem értetlenül majd megrázta a fejem, hátrébb léptem egyet.- Ha nem mész el, akkor hívom az őröket.
- Monami.. - Suttogta majd pár mozdulattal előttem termett és magához ölelt. Fogalmam sem volt, hogy ki ez az ember és mit akar tőlem, nem értettem miért csinálja ezt.- Ne felejts el.. Kérlek..
- Engedj el.. - Határozott kijelentésnek indult, de a végére megingott a hangom. Az ölelése olyan biztonságot és melegséget árasztott amit már egyszer éreztem, nagyon régen. Kissé elhúzódott és a homlokát az enyémnek koccantotta. Láttam a szemében a fájdalmat és a magányt, annyira összetörtnek tűnt. Ez a tekintet..
- Nem akarok újra a sötétségbe zuhanni.. - Suttogta majd a kezembe rajta a rózsát. A szemembe nézett majd az ajkaival lassan közelített az enyém felé.- Monami..
- Monami! - Hallottam Tokugawa hangját mögülem.- Ereszd őt el! - Kiáltott rá a velem szemben álló férfire, de ő nem mozdult. A szemeim figyelte majd csalódottan elhúzódott és Tokugawára emelte a tekintetét. - Monami, menj el attól a szörnytől! - Megragadta a karom és elrántott tőle. Elővette a kardját majd minden szemrebbenés nélkül vele szemben álló sötét alakba döfte. Ekkor úgy éreztem mintha engem szúrtak volna le. A férfi szemeibe néztem aki a földre zuhant magatehetetlenül.
- Ne.. felejts.. el... - Suttogta miközben vére lassan kiszivárgott a szájából. Elfeküdt Tokugawa előtt, a jobb karját felém nyújtotta.- Mona..
- Ne merd a szádra venni a nevét, de fattyú. Mint képzelsz ki vagy te, démon? - Mondta lenézően Tokugawa majd a hátába állította a kardját mire a férfi szemei kikerekedtek aztán lassan eltűnt belőle a fény. Rettenetes érzés öntött el. Mintha meghalt volna egy részem. Lassan odakúsztam a földön fekvő démonhoz. Megfogtam a kezét. - Mégis mit művelsz, Monami?! - Kérdezte ingerült hangon majd elcsapta a kezem.
- Tokugawa..? - Néztem fel rá értetlenül.
- Te az enyém vagy, világos?! Azt csinálod amit én mondok! - Üvöltött rám. A szemeiben gonoszság és gyűlölet égett. Olyan tekintet amit még soha-- Nem, ez nem igaz. Már láttam ezt a tekintetet, számtalanszor láttam. Tokugawa mindig is ilyen volt. Ijedten néztem fel rá majd a mellettem fekvő férfire.
- Mért ölted meg? Mi szükség volt erre?
- Mégis ki vagy te, hogy megkérdőjelezd a döntéseimet? - A keze nagyot csattant az arcomon. Olyan erővel ütött, hogy elfeküdtem a fűben. A szemeimbe könnyek gyűltek majd felnéztem rá. Ő megragadta a ruhám majd felemelt.- Ha lett volna annyi eszed, akkor sose szállsz szembe velem, de te képtelen vagy normálisan gondolkozni. Talán a következő életedben már lesz eszed. - A másik kezével a kardja markolatára fogott és kirántotta a testből. A véres pengét a nyakamhoz szegezte. Nem tudtam, hogy mit csináljak, teljesen leblokkoltam. Miért.. ? Mégis miért történik ez velem?
- Ne.. Kérlek.. - Suttogtam sírós hangon majd a mellettem lévő férfire néztem. Hirtelen újra hallottam a hangját a fejemben.
,, Olyan kevés volt ez az idő.. Annyi mindent kell még megtanítanod nekem. Nem akarom, hogy már is egyedül hagyj.. Nem akarok újra egyedül lenni. ''
,,Egyszer már elvesztettelek a tehetetlenségem miatt, másodszorra nem fogok ebbe a hibába beleesni. Most mindent megfogok tenni azért, hogy élhess.."
,, Ne felejts el.. Kérlek.. Nem akarok újra a sötétségbe zuhanni.. "
- Luka..? - Ekkor Tokugawa egy határozott mozdulattal lesújtott.