13.rész – A múlt sebe 2/1 ~ Az én hibám

- Monami! - Castiel hangja mindhármunkat meglepett. Nem akartam, hogy a farkas elrontsa a találkozást. Muszáj beszélnem vele. Mikor felém kezdett morogni komoly lettem.- A többiek már keresnek, gyere.. - Ahogy a háta mögé húzta rossz érzés fogott el.

- Te is látod?

- Igen, homályosan. Valószínűleg csak kicsit jobban mint te, de így is kivehetetlen. - Nem látnak?! Feléjük léptem mire Castiel ölbe vette Monamit és hátra ugrott védelmezően. Percekig csak álltak ott majd eltűntek.

- Mégis mi volt ez..?

- Hiába jöttünk át, a köztes dimenzióban vagyunk, még mindig. Nem látnak és hallanak minket. - Ökölbe szorult a kezem.- Ez ez az út, használhatatlan..!

Teljesen elöntött a vörös köd, nagyon kibuktam ezen a szarságon. Olyan sokáig vágytam arra, hogy kijöhessek onnan, erre tessék. Megtalálom az egyetlen kivezető utat a semmiből és az sem működik normálisan.

Alyn sokáig állt ott melelttem némán majd félve megfogta a kezem. Rá néztem mire kicsit összehúzta magát és lehajtotta a fejét. Vettem egy nagy levegőt majd teljesen felé fordultam. Most vettem csak észre, hogy valójában milyen pici hozzám képest.

- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Bocs kislány..

- Menjünk vissza, semmi értelme tovább itt maradnunk. Csak saját magunkkal tolunk ki, hogy arról álmodozunk, hogy kijuthatunk a köztesdimenzióból. - Éreztem a szomorúságot a hangjában. Mindketten csalódtunk és ezt nem rejtettük el egymás elől.

- Rendben, menjünk. - Elhúztam a kezem majd elindultam vissza a kapu felé mikor egy nagyobb szellő futott át az erdőn. Döbbenten fordultam reflexből hátra. Sokáig bámultam a fák közé keresve valamit ami számomra túlságosan is ismerős.

Nem.. Ő nem jöhetett át, lehetetlen. Túl sok idő telt el azóta, hogy meghalt, már reinkarnálódni sincs esélye. Azt hiszem kezdek megőrülni ebben a szar helyzetben, lehetlen képzelgéseim vannak, ez beteges.

- Luka?

- Csak régen éreztem a szelet. Menjünk. - Mondtam a szokásos modoromban és átléptem a kapun. Tudnom kellett volna, hogy ilyen könnyen nem szabadulhatok ki a köztes dimenzió kalitkájából. Viszont.. Így követni tudom a kint zajló eseményeket, talán még meg is tudom védeni Monamit ha úgy alakul. Csak rá kell jönnöm, hogy mennyire lehetek aktív kint.

Ráugrottam az egyik gömbre majd sóhajtottam egy nagyot és leültem. A nyakláncom megcsillant a kapu erős fényében. Lassan a kezembe vettem, némán nézegettem a vonalait és a halvány csillogását. Még most is fontos részem pedig azóta az este óta több ezer év eltelt.

,, - Luka.. Szeretném, ha ez a nyaklánc mától mindig rajtad lenne. Egy igét mondtam rá ami megvéd téged. Ha ez rajtad van, akkor Tokugawa nem érzi a jelenléted..

- Meg tudom védeni magam, nem lesz baj. Nem adlak könnyen.

- Tudom.. De jobban érezném magam, ha ez rajtad lenne, megnyugtatna.

- Mivel ilyen sokat jelent neked, legyen. Viselni fogom és vigyázok rá. Nem lesz semmi baj, megígérem neked. ”

Ígéretet tettem neki és én nem tudtam betartani, pedig nem sok kellett volna hozzá, hogy megelőzzem a dolgokat. Ha akkor nyerek egy kis időt nem így történtek volna a dolgok.

,, Ez is ugyanolyan átlagos és nyugodt napnak indult mint a többi. Hajnalban körbejártam a falu földjeit, hogy minden rendben van-e majd a falut is, aztán visszamentem Monamihoz. A külső szobában lepakoltam a cuccaim és visszaöltöztem, hogy le tudjak feküdni kicsit pihenni. Halkan benyitottam a szobába aztán odamentem hozzá, mellébújtam majd magamhoz öleltem.

- Minden rendben volt kin..? - Kérdezte álmos hangon halkan mire meglepődtem. Felnéztem rá.

- Te már ébren vagy? Aludnod kellene még. - Megigazítottam rajta a takarót majd jobban magamhoz húztam.- Aludjunk vissza, korán van. - Az arcomra simított mire elmosolyodtam.

- Luka.. Ugye nem felejtetted el, hogy mit ígértél a gyerekeknek, igaz? - Kérdezte kedvesen mire kapásból bólintottam, de pár perccel később felkaptam a fejem. Egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy bármit is megígértem volna a kölyköknek. Elmosolyodott.- Elfelejtetted..

- N-Nem.. Nem felejtettem el, csak rá pihenek a dologra.

- Borzalmasan hazudsz. - Sóhajtott lemondóan mire visszatettem a fejem a mellkasára.- Szeretnéd, hogy elmondjam? - Bólintottam. Elkezdte piszkálnia hajam mire teljesen ellazultam. Imádom ha ezt csinálja.. - Megígérted tegnap este a srácoknak, hogy megtanítod nekik, hogy hogy kell kardot forgatni. Gondolom minden erőddel azon leszel, hogy kibújj az ígéreted alól, de túl lelkesek lesznek ahhoz, hogy ez sikerüljön. - Francba..

- Nem szeretnél megmenteni? Cserébe egész nap a tiéd leszek. Bármit megteszek neked, csak egy szavadba kerül ..~ - Csókolgatni kezdtem a nyakát, de ő az ujját a számra tette.

- Megígérted nekik.

- Mona... Tudod, hogy nincs türelmem a kölykökhöz, bármit megteszek, csak gyerekre ne kelljen vigyáznom, arra még nem állok készen. Kérlek, kegyelmezz meg nekem. - Folyamatosan győzködtem és igyekeztem levenni a lábáról, hogy meggondolja magát, de esélyem se volt vele szemben. Csalódottan sóhajtottam majd felültem és álmosan a hajamba túrtam.- Legyen.

- Köszönöm. - Mosolygott rám. Mindig ezt csinálja velem..

Nagy nehezen felültem majd álmosan a hajamba túrtam és végiggondoltam, hogy milyen hosszú is lesz ez a nap nekem. Lenéztem Monára aki csak mosolygott rám, ahogy láttam elég elégedett magával. Hihetetlen ez a lány, mindenre rá tud beszélni. Mindenre... 

- Még mindig nem adod fel?

- Úgy ismersz mint aki olyan könnyen feladja? - Suttogtam a fülébe majd elmosolyodtam.- De kivételesen most nem azért csináltam, hogy meggyőzzelek. Inkább szeretnélek megkérni, hogy este gondolj rám kicsit. Biztos nagyon kikészítenek majd a kölykök, szükségem lesz rád.

- Még meggondolom.

- Néha olyan kegyetlen vagy velem..

Elnevette magát mire én is elmosolyodtam. Ilyenkor láttam a leggyönyörűbbnek, csodálatos volt a mosolya, csak úgy ragyog. Sokáig beszélgettünk aztán megjöttek a kölykök aminek egyáltalán nem örültem, ha kicsit később jönnek, akkor lehet, hogy már jobb kedvemben találtak volna. Valahogy elhagyott a szerencse...

Monami felvette a kosarát majd pár lánnyal elment az erdőbe, hogy tanítsa őket, én pedig a faluban maradtam egy csapat taknyossal. Kerestem nagyjából egyforma botokat majd mindegyiknek adtam egyet és megmutattam nekik, hogy hogyan kell tartani. Igyekeztem komolyan venni őket, persze ez elég nehéz volt számomra a folyamatos idegesítő kérdések közepette.

- Akkor most Monami a feleséged?

- Még nem. Hé, ne hadonássz vele! - Szóltam rá az egyikre.

- Amilyen ideges és mogorva tudsz lenni nem lepődnék meg ha más férjet választana helyetted. - Mondta vigyorogva az egyik taknyos.

- Mona túl kedves hozzád. - Nevetni kezdtek. Lassan hátra fordultam szinte villámokat szóró tekintettel, gyilkosan elmosolyodtam és kiroppantottam az ujjaim.

- Jól van kölykök, ma megtanítom nektek, hogy mit kell csinálni, ha egy erős ellenfél akar belőletek vacsorát csinálni. - A két srác nyelt egyet.

- Nem úgy gondoltuk Luka..

- Csak vicceltünk, ne vedd komolyan..

- Valóban? - Felemeltem a két kölyköt.- Még egy ilyen kijelentés és minden éjjel rönköt fogtok húzni a falun keresztül oda-vissza. Világos..?

- Igen! - Bólogattak hevesen mire letettem őket.

- Helyes. Jól van, álljatok alapállásba, elmagyarázom, hogy hogyan tudtok könnyen sebet ejteni az ellenfelén anélkül, hogy –

- Luka! Luka! - Rohant felém sírva az egyik kislány akit Monami magával vitt. A ruhája és az egész arca véres volt. Lefagytam.- Mona.. Mona és a többiek nagy bajban vannak!

- Vigyétek a kislányt haza, később folytatjuk! - Szóltam a srácoknak majd abba az irányba kezdtem rohanni ahonnan a kislány jött.

Követtem a vérnyomokat. Ahogy haladtam előre egyre több és több vér borította az ösvényt, már a levegőben is lehett érezni a vér szagát, nagyon tömény volt ami csak egyet jelentett. Valószínűleg csak Monami maradt életben.. 

- Luka menekülj! - Kiáltotta kétségbeesve.- Fuss!

- Monami! - Felé akartam indulni. Ekkor a nyakamban függő nyaklánc egyik pillanatról a másikra tűz forró lett, égette a bőröm. Le néztem rá majd felkaptam a fejem.- A francba!

- Mire vársz, menj innen!

A fák közül 3 lélekfaló farkas ugrott elő akik Monamit üldözték. Mikor Mona odaért hozzám a hátam mögé rántottam majd két kézzel ráfogtam a kard markolatára és a farkasok felé indultam. Nem volt nagy feladat felkockázni őket apró darabokra. Ha nem ismertem volna eléggé az istenek erejét azt mondtam volna, hogy ennyivel végeztem is. Mikor az utolsó farkast is megöltem egy váratlan támadás fogadott.

A mellkasomon egy hatalmas vágás tátongott ami erősen vérzett, nem tudtam időben arrébb ugrani, hogy kikerüljem. Féltérdre rogytam. Felnéztem, hogy lássam ki támadt rám. Mikor megláttam Tokugawa arcát vicsorogni kezdtem, erre ő elvigyorodott.

- Szóval te állítottad fel azt az idegesítő falat. Mégis mit gondoltál? Azt hitted, hogy egy olyan gyenge akadály majd meg fog állítani? Kicsit okosabbnak gondoltam a démonkirály fiát. De ami jobban idegesített... - Monami mellém rohant, hogy lássa a sebet.

- Luka! - Letérdelt mellém. Tokugawa lenéző pillantást vetett rá.

- Te meg mégis mit képzelsz magadról?! - A szabad kezemmel átkaroltam Mona derekát és magamhoz húztam, a karmon védelmezően felemeltem magunk elé.

- Eszedbe se jusson.. 

- Mert különben mit csinálsz? Lennél olyan ostoba, hogy egy ilyen sérüléssel szembeszállsz velem? - Elvigyorodott.- Én lennék a legboldogabb ha így döntenél, hidd el hatalmas örömöt nyújtana ha addig kínozhatnálak amíg élsz!

- Luka, ne foglalkozz vele, csak fel akar húzni..

- Ssh.. - Néztem rá majd újra Tokugawára.- Biztos roppant idegesítő azzal a tudattal élni, hogy a neked szánt nő gyűlöl és egy másik férfit választott helyetted akinek oda is adta magát. - Elmosolyodtam.- De sajnálatos módon nem tudok rajtad segíteni, remélem azért nagy nehezen megemészted majd. - Látni lehetett ahogy Tokugawa aurája megváltozik és elönti a köd az agyát.

- Megdöglesz!

Szólítalak ősi szent szavakkal, megidézlek a feneketlen sötétségből.

Előhívlak az öröklét szövetéből a szerződés szerint, mire vérünkkel esküdtünk.

Jöjj hát elő a kénköves lángokból, hogy véred áldozd az enyém mellett!

Mutasd meg erőd sötét uradnak és szegődj mellém!

Éledjen ujjá hatalmad! Izzon fel szemedben a láng!

Szárnyalj, s dühöngj..

Ébredjen az erőd, s váljék lángokká tested, hogy legyőzd ellenfeled!

Felelj hívásomra Szörnyek Királya! Salamander!

Mire Tokugawa az 5 méteres körzetembe került villámok vették körbe. Az ég pillanatokon belül elsötétül majd Salamander megjelent teljes nagyságában és csak arra várt, hogy Tokugawát elfogyaszthassa.

Amíg Tokugawa azzal volt elfoglalva, hogy Salamander eltűnjön az útjából, addig Monami egy igét használva elvitt minket egy távoli völgybe ahol szintén volt egy ház az erdőben jól elrejtve. Alaposan felkészült az ilyen helyzetekre.. Bekísért majd leültetett.

- Ellátom a sebed. Nem mondom, hogy nem fog fájni, de kérlek bírd ki.

- Mintha ez már megtörtént volna egyszer, nem..? - Kérdeztem fáradt mosollyal az arcomon mire felém fordult egy pillanatra. Halványan elmosolyodott, de ez hamar eltűnt, újra visszaült az arcára a rémület és az aggodalom.

Mona órákon keresztűl tisztította és gyogyította a sebet. Azt hittem, hogy sose lesz vége azoknak a keservesen hosszú óráknak.. Bekente a sebet majd bekötötte és segített lefeküdni. Leült mellém. Láttam az arcát, hogy magát emészti a történtek miatt amivel egyáltalán nem értettem egyet.

- Mona.. - Megfogtam a kezét.- Tudtuk, hogy idővel lépni fog, hogy visszavigyen, ez nem a te hibád.

- De azok az ártatlan gyerekek miattam haltak meg. Ha időben észreveszem a szörnyet, akkor ez az egész máshogy alakult volna, akkor meg tudtam volna menteni őket és most élhetnének.. - Elcsuklott a hangja és könnyek gyűltek a szemeibe.- Az én hibám.. - Óvatosan lehúztam magamhoz majd átölteltem és simogattni kezdtem a hátát, illetve a másik kezemmel a könnyeit törölgettem az arcáról.

- Ssh.. Semmi baj.. Nincs semmi baj..