2.évad - 7.rész - Vissza a múltba 2/1
- Monami. A nevem Monami.
- Luka. Luka Crosszeria. - Mondtam. Mikor a szemeibe néztem úgy éreztem, hogy teljesen elveszek bennük. Van benne valami.. Valami különleges ami rabul ejtett és nem engedett el többé.
- Crosszeria..? - Suttogta meglepetten.- Valahol már hallottam ezt a nevet.. - Kíváncsian néztem rá majd hirtelen levert a víz. Honnan tudhatná egy halandó, hogy mi ennek a névnek a jelentése?! Még senkinek se mondtam el ebben a világban... Mégis ki ez a lány..?- Ízé.. Minden rendben? Eléggé sápadtnak tűnsz.. Talán a sebed?
- Mi? - Eszméltem fel a gondolataimból majd megráztam a fejem és az arcom eltakartam az egyik kezemmel.- Nem, jól vagyok, nem kell aggódnod.
- Már hogy ne kellene?! - Kérdezte kissé mérgesen majd homlokon pöckölt mire duzzogva néztem rá.- Mégis ki aggódjon érted, ha nem én?
- A tököm se tudja.. - Morogtam.- De többet ne csinálj ilyet!
- Mert? Leharapod az ujjam?~ - Vigyorgott mire meglepetten pislogtam rá. Ebben a lányban nincs semmi félelemérzet?
- Mindegy... Hány ilyen izé kell?
- Sok. - Felkelt majd elkezdte a nagyobbakat felszedni abba a zsákba amit hoztunk. Segítettem neki én is, hogy gyorsabban végezzünk. - Mond csak Luka.. Azt a sérülést hogyan szerezted? - Kérdezte minden körítés nélkül hirtelen. Megállt a kezem majd felé fordultam.
- Miért kérdezed?
- Ilyen sebet csak a démonvadászok fegyverei tudnak ejteni. Az emberekre ártalmatlanok, de a démonoknak maradandó és halálos sérülést okoznak. Kiindulva a seb súlyosságából és fajtájából.. A Crosszeria névből.. - Felkelt majd felém fordult és a szemembe nézett.- Luka... Te egy démon vagy, igaz? Te vagy az Alvilág királyának elsőszülött fia.. - Egy pillanatra azt se tudtam mit csináljak. Most üssem le és fussak el? Nem, azt nem tehetem azok után amit értem tett.. De ha szól a vadászoknak, hogy még élek és ebben a világban vagyok, akkor finoman fogalmazva nagyig a szarban leszek. Nyeltem egyet.
- Igen, démon vagyok. - Komolyan néztem rá.- És most mit akarsz tenni? Elfutsz? Megpróbálsz megölni?
- Tessék..?
- Tudom, hogy a halandók félnek a démonoktól, hiszen ezért vadásztok ránk.. - Közelebb léptem hozzá.- Az emberek mindenfélét kitalálnak rólunk.. Nem azt mondom, hogy minden démon makulátlan, de vannak olyanok mint én, akik még egy embernek sem ártottunk.
- Én ezzel tisztában vagyok. - Mondta majd csak némán néztünk egymásra.- Tudom, hogy milyenek az emberek, nem kell bemutatni őket.. Ami számukra más, azt nem áldásnak nézik és segítségnek, hanem átoknak.. Egy olyan természetfeletti változásnak amit el kell pusztítaniuk.
- Hm..? - Nem értettem, hogy miért mond ilyeneket. Ő is csak egy halandó nő.. Mosolyogva felém nyújtotta a kezét.
- Nem kell félned, Luka. Nem fogom elárulni a titkodat.
- Miért bízzak meg benned?
- Ha a bizalmat meg lehetne magyarázni, akkor nem is létezne. A bizalom az, amikor vakon rábízzuk a titkainkat a másikra, aki megvédi azokat. - A kezére néztem. Lassan kinyújtottam a kezem.
- Ha én elmondtam neked a titkom, akkor te is mond el a tiédet.
- Amikor eljön az ideje, akkor el fogom mondani, megígérem neked. - Alap esetben nem bíznék az ilyen szavakban, de úgy érzem, hogy igazat mond. Lassan megfogtam a kezét és finoman megráztam. Még csak most jöttem rá, hogy Monami mennyire törékeny hozzám képest.
Mikor elegendő bolyhos izét gyűjtöttünk a vállamra tettem a zsákot. Pici bolyhos szar, mégis milyen nehezek... ( kb 15 cm átmérőjű gömbök, a szőrök + 1 cm) Elkezdtük keresni a kijáratot. Órákkal később feltűnt, hogy egyre ködösebb a hely így Mona közelében maradtam. Ha elveszik az nekem csak plusz gondot jelent. Valahogy rossz előérzetem támadt. Egy furcsa árnyat pillantottam meg a szemem sarkából ami gyorsan mozgott. Megfogtam a lány kezét majd magamhoz húztam.
- Meg ne moccanj.. - Suttogtam halkan és próbáltam megkeresni azt a valamit a tekintetemmel.
- Érzel valamit?
- Van itt valami.. Valami ami rohadt nagy és gyors, negatív aura veszi körül. Egy ideje már érzem a jelenlétét, de az előbb láttam is. Valószínű, hogy a zsákmányszerző területére tévedtünk és azt hiszi, hogy mai vacsora azok mi leszünk.
- És mégis mit akarsz csinálni? Azzal ott az oldaladon se futni, se harcolni nem tudsz. - Mutattam a sebére.
- Majd hozzávágom ezeket a valamiket amik a zsákban vannak, úgy is van súlyuk, nem is kicsi..
- Meg ne próbáld! - Akadt ki. Számítottam arra, hogy most ki fog oktatni arról milyen nehéz is volt megszerezni őket, ám nem ez történt. Meredten nézett a hátam mögé.
- Mögöttem van? - Kérdeztem komoly hanggal mire bólintott. Sóhajtottam egyet majd letettem a zsákot a földre.- Maradj a hátam mögött, világos?
- Ugye nem akarsz teljesen hülye lenni?
- Nem lesz semmi bajom, csak hallgass már el végre. - Megfordultam és végignéztem a nálam kb 4 méterrel magasabb lidércen. Hát ezt sem a szépsége miatt küldték a halandók világába. A jobb kezem magam elé emeltem és lehunytam a szemeim, megjelent az idéző mágikus kör alattam.
Hallgass sötét mesteredre,
Engedelmeskedj, s erőd újjáéled,
Jelenj meg, démonok királya,
Salamander!
A mágikus kör szélén hatalmas szél kerekedett mely egy oszlopot formált felfelé, hogy elnyelje a sűrű megidézett ködöt. Amint az akadály eltűnt, a felhők közül egy sárkány dugta le a fejét. Kinyitottam a szeme és jobb karom előre nyújtottam a lény felé melyen a rémület lett úrrá. Szerencsétlen visszavonulót akart fújni, de nem engedtem.
- Pusztulj! - Adtam ki a parancsot mire a sárkány kitátotta a száját és egy egyszerű energia gömböt '' lőtt '' ki rá ami telibe találta.- Rossz emberből akartál vacsorát.. - Mivel a továbbiakban nem akartam baj visszafordultam a lányhoz és a vállamra kaptam.- Innen gyors utunk lesz.
- Hé, várj! Tegyél le! - Visította, de valahogy nem tudott érdekelni. Nem lett volna szerencsés, ha még pár ilyen lidérccel összefutunk, ilyen állapotban az idézések száma véges, nem védhetem meg mindig.
- Salamander! - Néztem fel rá.- Engedd le a szárnyad! - A sárkány engedelmesen lejjebb engedte a szárnyát, hogy fel tudjak rá ugrani. Amint felértünk a hátára letettem Monami aki remegve ült egy helyben és meg sem mert moccanni.- Minden rendben..? - Néztem le rá összefont karokkal.
- Meg fogok halni.. - Motyogta és csak a ruháját gyűrte. Percekkel később felötlött bennem a gondolat, hogy mi van akkor ha fél. Letérdeltem hozzá.
- Ha gondolod.. Megfoghatod a kezem vagy hozzám is bújhatsz amíg nem landolunk.
- Te most komolyan azt hiszed, hogy félek a magasban? - Nézett fel rám unott tekintettel. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy most mi van.
- Ha nem a magassággal van problémád, akkor mivel?
- Hát.. - Félrenézett. Láttam, hogy valami nyomasztja. Leültem mellé és a jobb kezem a vállára tettem.
- Nem úgy volt, hogy megbízunk a másikban?
- De.. Csak tudod, ez nem olyan dolog amit olyan egyszerűen el lehet mondani. Különben is, nem szeretnék neked problémát okozni.
- Miért okoznál problémát? - Kérdeztem meglepve.
- Luka.. Kérni szeretnék valamit.
- Ez gyors váltás volt.. Mit szeretnél?
- Ha begyógyult a sebed, akkor menj vissza az Alvilágba. Nem lenne szerencsés ha itt maradnál.
- Nem fogok a vadászokkal több találkát ejteni ha--
- Csak ígérd meg, hogy visszamész! - Kicsit megszeppenve néztem rá. Ilyen komolyan még sose emelte fel a hangját.- Ígérd meg nekem...
- Miért akarod ennyire, hogy visszamenjek ha meggyógyultam? Talán lesz valami amiről nem tudok? Mit titkolsz előlem Monami? - Lehajtotta a fejét. A nők meg a titoktartás... - Figyelj. Amíg nem árulod el, hogy miért kell vissza mennem, addig itt maradok a nyakadon, akár tetszik akár nem. Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem.
- De hát--
- Valakinek vigyázni kell rád, nem maradhatsz egyedül. - Zártam le a témát.
* * * *
Monami figyelt rám és meggyógyította a vadászok által ejtett sebet. Bár ő azt akarta, hogy menjek, én mégis vele maradtam. Annyira megszoktam, hogy mellette vagyok, hogy nem akartam ezen a szokásomon változtatni. Segítettem neki a dolgaiban, vigyáztam rá, cserébe ő gondolkodott rólam. A hónapok teltek és a hozzá fűződő érzéseim egyre mélyebbek és személyesebbek lettek. Néha belegondoltam abba, hogy mi lesz akkor amikor Monami nem lesz mellettem, hiszen halandó, nem fog örökké élni.. De ez valahogy nem érdekelt. Amikor beköszöntött az ősz majd a hideg tél, már nem nagyon mentünk hosszabb sétákra, mivel az erdőt ellepték a vadászok.
Valóság :
A felettem lebegő gömb lassú mozgását figyeltem. Ahogy eszembe jutottak azok a nyár végi és őszi emlékek, boldog és meleg érzések öntöttek el. Akkor voltam először boldog igazán. Monami mellett önmagam lehettem, őt nem érdekelte, hogy más vagyok. Emlékszem esténként történeteket mesélt miközben mellettem ült a falnak dőlve én pedig megigézett tekintettel néztem fel rá. Még most is tudom az összes történetet. Elmosolyodtam. Azok az esti séták, a sok érdekesség amit megmutatott nekem..
,, - Luka, ma menjünk le a faluba. - Mondta mosolyogva Mona miközben egy fekete kimonót mutogatott felém.
- Miért akarsz lemenni? És minek az a kimono?
- Ezt én varrtam neked csak is erre a napra. Ma van az Örömtüzek napja.
- Az meg micsoda? - Néztem rá kíváncsian miközben átvettem tőle és elmentem felhúzni.
- Ezen a napon az emberek világító lámpásokat engednek a tó vizére, hogy kívánságukat elküldjék a vízistennek abban reménykedve, hogy az istenség teljesíti vágyukat. - Mesélte miközben a saját ruháját igazgatta.
- És te is szeretnél egy lámpást engedni a vízre? - Kérdeztem miközben kijöttem.- Jól húztam fel?
- Igen, szeretnék. De neked is csináltam egyet.- Idejött és megigazította a ruhám majd a hátamra terített egy haorit. (kimonót amibe általában nem bújnak bele)- Most már jól nézel ki. Most te jössz. -Nyújtotta felém a hajtűjét.
- Ha szólsz, hogy lesz ilyen fesztivál, akkor segítettem volna. -Feltűztem vele a haját.- Készen vagy.
- Egyedül szerettem volna csinálni, meglepetésnek szántam. - Megfogta a kezem majd kihúzott a házból miközben felkapta a lámpásokat.- Gyere, ha nem sietünk, akkor lekéssük a legfontosabb részt! ''
Sose voltam ezeknek a híve mégis lementem vele. Furcsa volt látni, hogy az emberek mennyire hisznek ebben, rengeteg lámpást engedtek a vízre. Pedig ha ismernék a vízisten, biztos megváltozna a hozzáállásuk az ünnephez. Annak ellenére, hogy ostobaságnak tartottam magam is írtam a lámpás belsejébe egy kívánságot és a vízre engedtem. ,, Luka, büszke vagyok rád. Azzal, hogy eljöttél és lámpást engedtél a vízre.. Nagyon boldoggá tettél, még akkor is ha nem hiszel benne. Remélem jövőre is eljössz velem. '' Sose fogom elfelejteni azt a mosolyt.. És sose fogom elfelejteni azt az érzést amit akkor éreztem, mikor először megcsókoltam.
