21.rész - A múlt meséje
Luka és Alyn nagy összeszólalkozásának hiszti és duzzogás lett a vége. Mindketten egy-egy nagyobb gömbre telepedtek, természetes háttal a másiknak és épp a legkedvesebb szavakat címezték gondolatban a másik irányába. Bár Luka több ezeréves felnőtt férfi volt, ez a nő képes volt előhozni belőle a legnagyobb, leghisztisebb kölyköt. A történetet az színesíti tovább, hogy Alyn is felnőtt nő volt, aki isten tudja mióta rostokol a köztes dimenzióban, de ő maga is egy nagyra nőtt óvodás volt. Ilyenkor jön az, hogy a zsák megtalálta a foltját.. Vagy az, hogy a hülyék párban járnak. Bármelyiket használjuk, a köztük lévő civakodások száma nem fog csökkenni, sőt, nőni fog..
Pár órával később Alyn lassan hátra fordult, hogy lássa mit csinál duzzogó partnere. Meglepetéssel konstatálta, hogy a férfi az általa választott hatalmas gömbön kényelembe helyezte magát és csak bámult “felfelé” a semmibe. Emlékezett arra, amit Luka mondott neki legutóbb. “- Csak elkalandoztak kicsit a gondolataim, ne haragudj. Lehet, hogy párszor még elő fog fordulni. Tudod túlságosan is sok időm van gondolkozni, ez pedig nem a legjobb dolog számomra. Ha ilyen van, inkább hagyj, rendben?” Alap esetben tiszteletben is tartotta volna a férfi kérését, ám ott, ahol voltak nem tudta elütni mással az időt, hogy lefoglalja magát és ne a démont piszkálja.
- Luka..
- Mi van? - Morgott vissza a szokásos rideg stílusában.
- Nem akarsz mesélni..?
- Újra akarod kezdeni az előbbit? Nekem nincs kedvem még egyszer végighallgatni azt a kislányos hisztit, amit letoltál nekem. - Pillantott rá majd a kezeit a tarkója alá tette.- Ha annyira unatkozol számolj gömböket, ne pedig az én idegszálaimon táncolj.
- Megint olyan vagy mint egy rohadt nagy jégcsap.. Pedig én most semmi rosszat nem mondtam. Nem kellene mindig így viselkedned. Borzasztó, hogy mennyire elutasító tudsz lenni másokkal szemben. - Válaszolt sértődötten a lány majd közelebb ment hozzá a gömbjével.- Különben is, ne csinálj úgy mintha lenne választási lehetőséged az ügyben, mert nincs. Csak ketten vagyunk itt.
- Én erre azért nem fogadnék a helyedben. - Nézett fel rá.
- Ezt meg hogy érted? Nincs itt senki.. - Nézett rá értetlenül.- Vagy te láttál itt valakit?
- Nem láttam senkit, de ez a köztes dimenzió. Egy végtelen semmi. Minden ide kerül, ami valami csoda folytán túléli a pusztulást vagy hiba csúszik a számára megírt forgatókönyvbe. Te is azért kerültél ide.. És én is. Kizártnak tartom, hogy csak mi ketten legyünk olyan balfaszok, hogy így jártunk. Gondolj bele...
- Nem akarok! - Jelentette ki határozottan majd megrázta a fejét és összehúzta magát.
- Ha mások is lennének itt, akkor nem kellene állandóan engem basztatnod.. - Vont vállat Luka majd felült.- Bár.. Fura, hogy még nem találkoztál mással.
- Nem is baj. Nekem jó így.. Nem akarom, hogy más is legyen itt.
- Én is ide kerültem csak úgy...
- De te más vagy, Luka. Te ki tudsz lépni innen kis időre, szóval te biztos ki jutsz majd innen. Ha egy olyan valaki jelenne meg, mint én, ő is itt ragadna örökre. És az örökké nagyon hosszú idő. Tudom..
- Kettőnk közül neked kellene mesélned, hogy miért vagy ilyen. Te tartasz engem elutasítónak, mikor az évszázados magányod megtörhetne ha lenne más társaságod, de te mereven elzárkózol még a gondolat elől is.
- Én.. Már feladtam. - Válaszolta halkan.
- Mit?
- Az életet. Úgy értem.. Túl régóta vagyok itt. Éltem amíg tartott az emberi életem. És élek mióta itt rekedtem. Mondhatjuk úgy is, hogy meguntam élni. Én.. Most már pihenni szeretnék, egy szebb helyen.
Luka hallgatott egy ideig. Alyn szavai hallatán eszébe jutott, hogy ő is érezte már úgy, hogy megunt élni. Persze kettejük helyzetét össze se lehet hasonlítani egymással, de az érzés talán ugyanaz. Vagy hasonló.. A démon nézte pár percig az elkenődött lányt majd minden szó nélkül megfogta Alyn derekát, hogy önkényesen saját ölébe ültesse. Az események oly annyira meglepték Alynt, hogy eszébe se jutott visítani, kapálózni vagy esetleg bármely más ellenkezésre utaló cselekedett csinálni. Luka miután az ölébe helyezte a nála jóval kisebb termetű lányt, állát a lány fejére tette.
- Rendben van. Mesélek neked. - Mondta majd lehunyta a szemeit.- Elmesélem neked, hogy hányszor éreztem azt, mit te érzel most. Elmesélem neked a múltam egyik legnagyobb hibáját, amit a mai napig nem tudok megbocsájtani magamnak. Ami miatt később százak vére folyt a legnagyobb és legvéresebb háborúban, amit csak látott a mi világunk.. - Vett egy nagy levegőt.- Biztonságos helyre akartam vinni a kedvesem, Monamit, hogy megvédhessem a vőlegényétől, Tokugawától aki minden áron vissza akarta vinni az Istenek közé, hogy az ő törvényeiknek megfelelően elvehesse őt. De nekünk más terveink voltak.
- Hova akartad vinni?
- Az Alvilágba. Oda Istenek nem tehetik be a lábukat. Mona is csak azért tudott belépni, mert mi.. Már egyek voltunk. Én az övé, és ő az enyém. De ezt nem csak én tudtam.. Az a mocsok is rájött, hogyha el tudom vinni Monamit az Alvilágba, onnantól nincs tovább, megnyertem a játékot. De akkor, nem számoltam ezzel. Sérült voltam, de úgy gondoltam ha megnyitom a kaput és gyorsak vagyunk, akkor nem fog neki feltűnni időben.
- Nem voltatok elég gyorsak?
- Nem azzal volt a baj. Tokugawa várt ránk, lesben állt és várta mikor érünk el a számára legkedvezőbb helyre..
A múlt...
- Luka. Biztos vagy benne, hogy készen állsz? Ha még pár napot pihensz nem történik semmi. - Nézett rám Mona aggódó tekintettel miközben tartotta nekem a felsőm.
- Jól vagyok, ne aggódj miattam. Különben is, az a legjobb, ha minél előbb elmegyünk innen. - Vettem el tőle a felsőm majd belebújtam, ami alapból nem lett volna nagy dolog, de mellkasomon lévő seb komolyan akadályozott benne, így sziszegve vittem végig a folyamatot.
- Én értem, hogy csak minket akarsz védeni, de még mindig azt mondom, hogy korai. Nem gyógyult be eléggé az a seb a mellkasodon. Még a felsőd felvétele is komoly feladatnak bizonyul.. - Fonta össze a karjait mellei alatt mire sóhajtottam. Nem szerettem, ha haragszik rám, de most az egyszer nem engedek neki.
- Ha az Alvilágban leszünk a kedvedért egy egész hétig fel sem kelek az ágyból. De most nincs rá időnk. - Néztem rá komolyan.- És ne is próbálj meggyőzni. Menjünk.
Láttam Mona szemeiben, hogy teljesen a dolog ellen van, de nem tette szóvá. Vett egy nagy levegőt majd a hajába túrt és pár percig úgy tűnt, hogy mindent végiggondol az elejétől a végéig. Végül lassan bólintott és megfogta a kezem. Halvány mosoly ült arcomra majd egy csókot nyomtam a homlokára.
A helyiségben mindent a falhoz toltunk amit csak tudtunk, hogy a portált gond nélkül meg tudjam nyitni. Miután végeztünk lehunytam a szemeim és megkezdtem az idézést ami kicsit több időbe telt mint általában szokott, de megérte szenvedni vele. A portál kapuja megjelent előttünk masszív oszlopokkal. A kapu fénye bevilágította a szobát, de ez a fény a biztonságunk és boldogságunk fénye volt.
- Készen állsz? - Nyújtottam Mona felé a jobb kezem.
- Igen. - Mondta határozott bólintással, majd kezét az enyémbe csúsztatta.Ujjainkat összekulcsoltuk és elindultunk.
*****
Már nem lehettünk messze az Alvilágtól mikor a portál által létrehozott alagút beremegett. Az oszlopok vészjóslóan megrepedtek arra figyelmeztetve bennünket, hogy nem fog kitartani elég ideig. Annyi időm sem volt, hogy megszólaljak, az alagút falán egy hatalmas lyuk keletkezett miből előlépett Ő.. Tokugwa. Monamit magam mögé rántottam, hogy megvédjem.
- Sokkal ostobább vagy mint gondoltalak, Luka Crosseria. Erősítés nélkül kijátszani az egyetlen lapot ami a kezedben van nagy bátorságra vallana, de a te esetedben csak féleszűségről van szó! - Állt be középre a férfi.
Velem ellentétben neki volt erősítése. Két angyal akiket biztos a legerősebbek közül válogatott ki. Miközben ezt a hármat néztem éreztem, hogy Mona teljesen a hátamhoz simul és remegve kapaszkodik felsőmbe miközben halk, suttogó hangon mormol valamit.
- Ne állj le velük.. Ne állj le velük.. Bele fogsz halni, Luka..
Kutyaszorító helyzet. Három az egy ellen, és az az egy jó ha teljesít negyven százalékosan jelenleg. Hiába pörgött az agyam lehetőségek után kutatva valahogy egyik sem volt kivitelezhető jelen helyzetben. Lehet, hogy közel voltunk az Alvilághoz, talán a segélykérésem is meghallanák, de nem érnének ide időben. Csak egy lehetőség maradt...
- Add fel, korcs. Add át Monamit és visszamehetsz nyalogatni a sebeidet a koszfészkedbe. Most még választhatsz.
Élesen beszívtam a levegőt, testem minden izma megfeszült. Arrogáns fasz! Nem fogja megkapni, csak is a holttestemen át. Ezzel pedig mindenki tisztában van.
- Monami. Nem lesz sok időd így gyorsnak kell lenned. Körülbelül egy percig tudom őket maximálisan lefoglalni. - Mondtam halkan miközben előhívtam a kardom.
- Eszedbe se jusson. Esélyed sincs! - Kétségbeesett hangjára összeszorult a szívem, de nem volt más lehetőségünk. Mindent vagy semmit kell játszani.
- Háromra kezdj el futni. Megértetted?
- Mi ez a susmus? A nagy búcsú? - Nevetett fel Tokugawa.
- Három! - Üvöltöttem majd nekik rontottam.
Az egyik angyallal sikerült azonnal végeznem, és a másik karját is le tudtam vágni. A következő mozdulat Tokugawáé volt, de kihátrált belőle így csak a vállát érte a sérülés. Nem hagytam, hogy bármelyik figyelme is Monára terelődjön. Olyan gyorsan és annyi támadást használtam fel amennyit csak tudtam és erősen bíztam benne, hogy Mona elég gyors, hogy kijusson innen épségben. Mikor felpillantottam lehetőségem volt Tokugawát szíven szúrni. Hiába volt jól irányzott a döfés, ő felhasználta a félkarú bábját, hogy megvédje a saját bőrét. Minden erőm beleöltem, hogy kilyukasszam mindkettejüket, és bár elértem a férget, nem ment olyan mélyre a penge, hogy elérjem a szívét. Karom megremegett miközben farkasszemet néztem vele.
- Tipikus hősszerelmes vagy. Tudtam, hogy képes vagy feláldozni magad csak ne szerezzem meg amit akarok. - Szemeim tágra nyíltak és az alagút vége felé néztem rémülten.
- Pontosan. Monamira ott vártak az emberem akik mostanra már visszavitték őt. - Mondta vigyorogva. Tekinteté szinte eláztatta a győzelem és a benne kavargó gonoszság. Kirántottam a kardom belőlük majd meglendítettem, de túl lassan. Tokugawa kardja karja úgy hatolt belém mintha vajba szúrta volna fegyverét. A heges sebből ömleni kezdett a vér ahogy felszakadt. A fájdalom úgy öntötte el a testem mintha beleültem volna egy kád forróvízbe. Fájdalmasan felnyögtem.
- Vágysz már a halálra, Luka..? Vágysz arra, hogy azzal a tudattal dögölj meg, hogy a szeretett nőd miattad fog szenvedni? - Még mélyebbre nyomta a kardot.
- Nem.. fogom hagyni... hogy akár.. egy ujjal... is.. hozzáérj!! - A szavak fájdalmasan törtek fel előlem, minden lélegzetvétel maga volt a pokol. De fűtött a düh, és ez erőt adott.
Tokugawa közel hajolt hozzám, oly annyira, hogy a rövidebb hajtincsei hozzáértek az arcomhoz. - Te már nem tehetsz semmit. A történeted itt véget ért! - Kirántotta a kardot majd végleg lesújtott.
Mona.. Úgy sajnálom.. Az egész az én hibám.. De meg kellett próbálnom... Hinnem kellett benne, hogy lehetséges. Hinni akartam benne, hogy sikerülni fog és képes vagyok megmenteni téged. Hogy méltó vagyok hozzád. Megbocsájtasz nekem valaha..?
Nem tudom mi történt pontosan, de már csak arra emlékszem, hogy az Alvilági kastély főtermében zuhanok térdre vérben ázva. A testemet lassan elhagyta az erő és minden ami hozzám tartozott egykor, helyette pedig elöntött az üresség. Karjaimmal megtámasztottam magam és csak bámultam fehér márványpadlót amit a vérem lassan vörössé festett. Fogaim összeszorítottam, fejemben pedig Tokugawa szavai visszhangoztak. Ahogy szemeim elöntötték a könnyek látásom úgy homályosult el, elmém pedig úgy ölelte körbe a néma sötétség. Üvöltöttem volna, de a torkomban megrekedtek a hangok.
- Luka? Luka! Fiam!!
Apám hangja elmosódott volt, távoli, mintha egy kútból hallanám. Talán nem is hallom, csak képzelem és valójában egyedül vagyok. Egyedül.. Az ÉN hibámból!
Fejem lassan leeresztettem a hideg padlóra, szemeim összeszorítottam, könnyeim végiggördültek az arcomon. A körülöttem lévő zajok lassan elhalkultak és megszűntek. De a mellkasomat nyomó fájdalom marad. A szívemben lévő üresség megmaradt. A lelkemet marcangoló bűntudat megmaradt..